2010. október 15., péntek

Beszámoló az Alapvető Emberi Értékek Oktatási Program alkalmazásának tapasztalatairól


2009-ben lehetőségem nyílt egy 3 hónapos iskolalátogatásra és gyakorlatra egy olyan külföldi intézményben amelyben az Alapvető Emberi Értékek Oktatási program és filozófia szerint integrálják a pedagógiai és erkölcsi alapelveket. Az utazás során mélyebb betekintést sikerült nyernem az Alapvető Emberi Értékek oktatási programba és a nevelők módszereibe, hogy milyen módon integrálnak értékeket az akadémiai programba és az iskola életébe.

A legfontosabb benyomásom az volt, hogy az Alapvető Emberi Értékek oktatási program nem csupán egy elméleti oktatási program az intézetben, hanem gondolkodásmód és életforma. Életforma, akár a tanárokról, vagy az iskolai munkatársakról essen is szó. A diákok, a gyerekek persze mindenhol gyerekek, ám az itteni gyerekek viselkedésében a korosztályukhoz képest mégis egyfajta fegyelmezettséget és önállóságot tapasztaltam. A nevelők maximálisan arra törekednek, hogy a hitre, valamint az erkölcsre való nevelés az egész napot, az iskolai élet teljes egészét átható folyamat legyen. Ehhez olyan napirendi tevékenységi formákat alakítottak ki, amelyek direkt módon adnak lehetőséget a célok megvalósításához.

Legegyszerűbb, ha egy napi program bemutatásán keresztül tekintünk be az itteni iskolai életbe. Az iskola 7 órakor nyitja meg kapuit a tanárok részére, akik legkésőbb 7:20-ig érkeznek meg. A vezető tanárnő érkezik elsőként nap mint nap. A gyerekeknek 15 perc áll rendelkezésre az osztályba érkezéshez, mert az iskola 7:30-kor nyitja meg kapuit számukra 7:45-ig. Az épületbe lépőket egy inspiráló bölcs idézet fogadja, amely az osztályteremben a nap folyamán szóba is kerül. Így a tanárok megbizonyosodnak arról, hogy mindenki pontosan érti, hogy milyen üzenetet tartalmaz a tábla és mi annak lényege, valamint hogyan lehet az üzenet tartalmát gyakorolni a mindennapok során. A legutóbbi ilyen idézet például a következő volt: "A jó magatartás nem kerül semmibe, mégis nagyon értékes." A gyerekek reggel, érkezéskor kedvesek, fegyelmezettek, ha netán késnek az általában a szüleiken múlik, de a három hónap alatt mindössze csak kettő ilyen esetet láttam.

A mindennapi reggeli közös áhítat az aulában 7:45-kor veszi kezdetét, ahol az egész iskola jelen van. Ezek a reggeli meghitt pillanatok nekem is az egyik kedvenc perceimmé váltak az ittlét alatt. Nagyon kellemes, halk zenére ülő helyzetben végezhető, nyújtó, "ébresztő" gyakorlatokat végeztünk. A tanárok is csinálják a diákokkal együtt az átmozgató fej-, arc- és kargyakorlatokat, mivel az iskola egyik jelentős jelmondata: Legjobb tanítás a példamutatás. A nyújtózkodások után az óvodások csendben ülnek tovább – néha a kicsiknek ez is kihívást jelent -, az iskolások pedig behunyt szemmel hallgatják a vezető tanár által mondott relaxáló fénymeditáció szövegét. A meditáció során megerősítést nyernek a gyerekek arról, hogy minden érték bennük van, és a nap folyamán ezt felszínre tudják hozni az értelmük, helyes viselkedésük és a testrészeik helyes használata által. Például: A kezek a jót cselekedjék a nap folyamán, a száj kedvesen beszéljen a nap folyamán stb...

A meditáció után minden alkalommal két éneket énekeltünk. Anglia egy óriási olvasztótégelye a világnak, sok más ország mellett. Leicester város is kiemelkedik ebben, így szükség volt egy olyan nyitott program megvalósítására a városban, amely minden kultúrát, származást és vallást egyaránt szeretettel elfogad. Visszatérve a reggeli áhítatra, az éneklés után közösen elmondtuk a napköszöntő közös imádságot. Az ima után a fénymeditációhoz használatos gyertya elfújása különleges elismerés. Mindig egy olyan kisgyerek fújhatja el, aki valamilyen jó cselekedetet hajtott végre a napokban. Ittlétem alatt leggyakrabban az étkezés körüli helyes viselkedések értékelése került előtérbe, mivel a tanárok úgy látták, hogy sok fejleszteni való van az egészséges életmód területén. Legtöbbször azok a gyerekek fújhatták el a gyertya lángját, akik rendszeresen minden ételt, még a zöldségeket is megették ami a tányérjukra kértek, és nem válogattak, vagy pazarolták az ételt. A étkezéshez hozzá tartozik az imádság, ilyenkor arra ösztönzik a gyerekeket, hogy csukott szemmel imádkozzanak azért, hogy szívből adjanak hálát az étel készítőinek és a teremtőnek a mindennapi betevőért.

Mivel a vezető tanárnő adja ki az ételt a gyerekeknek, így ismeri az étkezési szokásaikat is. Annyira figyel minden részletre, hogy a legnagyobb meglepetésemre még azt is számon tartotta, hogy én az A vagy a B menüt választottam aznapra. Magam is ezeket az ételeket fogyasztottam az iskolában. Össze sem lehet hasonlítani a gyermekeim otthoni menzájával. Ám az étkezés mellett más cselekedetek is elismerésre kerülnek, attól függően, hogy éppen mi az a terület, ahol a gyerekeknek fejlődésre és motivációra van szüksége.

Volt olyan alkalom, amikor könyvtár takarításért vagy más közösségi munkáért részesülhettek elismerésben. Az érkezésem első napján engem is ezzel a figyelmességgel mutattak be a gyerekeknek. Mondhatom, még felnőtt fejjel is jól esett, mert úgy éreztem, hogy távol a családomtól is törődnek velem és gondolnak rám. Gondolom, hogy a gyerekekben is hasonló érzéseket vált ki egy ilyen pici, apró gesztus. Ezáltal tudják, hogy minden változásra törekvő pozitív erőfeszítésüket és törekvésüket figyelik és értékelik.

A gyertya elfújása után mindig egy olyan rövid történetet olvas fel a tanárnő, amely értékeket közvetít a jelenlévők számára. Az iskolában tartózkodásom alatt hallgattunk történetet az egészséges életmódról, a világban zajló nemes cselekedetekről, egyik szülő példás tettéről stb. A felolvasás után a gyerekek elmondják, hogy mit gondolnak a hallottakkal kapcsolatosan. Ezeket a történeteket persze különleges alkalmakkal is összehangolják. Például anyák napja itt márciusban volt, és ekkor az édesanyákról szóltak a történetek. Húsvétkor Jézus önzetlen szeretetéről olvastak. Ám hogy még hitelesebbé tegyék a tanítás, a szemközti templomból meghívták a lelkipásztort, akinek történetei arra ösztönözte az osztályokat, hogy együtt meghatározták, milyen kedvenc ételükről mondanak le a böjti időszakban. Az óvodásoknál a gyerekek szavazata alapján az édességről mondtunk le négy hétre, amiről a szülők is levélben értesültek.

Az iskolában van egy diák-önkormányzat, kinek tagjai arra kérték társaikat, hogy a lemondás által keletkezett spórolt pénzt, ha lehet, gyűjtsék össze, és vegyenek belőle az iskola számára olyan mobil játékokat, amit a szünetekben örömmel használnának. Más alkalmakkor rászoruló gyerekeket is szoktak segíteni, akiket maguk a gyerekek javasolnak és választanak.

A reggeli áhítat, a történetek megbeszélésével lezárul, a tanárnő megköszöni a figyelmet és ki-ki felsorakozik, hogy a saját osztályába vonuljon. Azonban a pénteki nap egy picit más. Péntekenként, ugyanis diákönkormányzat idősebb gyermek tagjai előadást tartanak technikai eszközök segítségével az általuk végzett hasznos tevékenységekről. Például adományok gyűjtéséről rászoruló gyerekeknek, ötletek az iskola fejlesztésével kapcsolatosan stb. Mint megtudtam, ezekbe a tevékenységekbe a felnőttek egyáltalán nem szólnak bele, ezek a feladatok az idősebb gyerekek vezetésével valósulnak meg. Arra is lehetőségük van, hogy az iskola elnöksége elé tárhatják ötleteiket és véleményüket néhányuk képviseletében. Nálunk ez többnyire középiskolás kortól szokott működni, de ezek a felelősségteljes gyerekek olyan egészséges önbizalommal rendelkeznek, hogy öröm hallgatni a jótettekről szóló csodálatos előadásaikat. Alighanem ilyen környezetben és szabadságban bárki szívesen tanulna.

Mivel azonban időm legnagyobb részét az óvodai gyakorlattal töltöttem, néhány számomra fontos tapasztalatot szeretnék ezekből is kiemelni. Az itteni tapasztalatok alapján azt látom, hogy az óvodában és az első osztályban nagyon fontos alapozó munka folyik. Amikor a nevelés eredményes, akkor gyakorlatilag a továbbiakban már egyre könnyebb feladata lesz a pedagógusoknak. Már csak csiszolgatni kell a jellemet, a gyengébbeket felkarolni a túl határozott gyerekek helytelen viselkedését pedig helyes mederbe terelni. Az itteni pedagógusok munkája is következetes e tekintetben, és nagyon tanulságos volt a számomra.

Az óvodásokat olyan inspiráló kérésekkel, kérdésekkel, utasításokkal terelgetik a helyes viselkedések irányába, amelyek eleve a jóságot és a képességet feltételezi a gyerekeknél. Persze dackorszakról lévén szó, itt is vannak olyan gyerekek, akik csípnek, rúgnak, harapnak és a szép beszéd nem használ. Ilyenkor a szigor is előkerül a tarsolyból. Nincs mese, a gyerekeknek meg kell érteni, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A nevelők a nehezebben kezelhető gyerekeket is inspirálva, a szülőkkel szoros összefogásban bírják jobb belátásra, fáradtságot és energiát nem kímélve. Ennek eredményeként a gyermekek is jó irányba változnak. Az óvónénik nem hagynak figyelmen kívül egy hibás viselkedést sem, nehogy szokássá váljon és beépüljön a gyerekek jellemébe, kiváló drámapedagógiai módszerek segítségével és végtelen kreativitással végzik a beavatkozást. Az állandó jelenlét pedig óriási kreativitást és humorérzéket követel meg a pedagógusoktól, hogy frappáns megoldásokkal terelgessék a gyermeki lelket.

Gyakorlatilag a szülők bevonásával az óvónő a szülőket is „tanítgatja, nevelgeti”. Az óvodában minden félévben két szülői értekezlet van, ami nem egy nap alatt történik, hanem két hétig tart. Ekkor lehetőségük van a szülőknek és a tanároknak, hogy részletesen átbeszéljék, gyermekük hol tart a fejlődésben, milyen viselkedést produkál otthon, illetve az óvodában. Nagyon szoros az együttműködés az óvoda, iskola és a családok között. Volt például egy olyan nap az iskolában a tavaszi szünet előtt, ami egybe esett a Földórát megelőző hétvégével. Ebből az alkalomból kifolyólag a szülők is hivatalosak voltak a reggeli áhítatra, majd az azt követő, gyerekek által készített előadásra. Mindenki a saját korosztályának megfelelően mutatta be, milyen cselekedetekkel járul hozzá a környezet védelméhez énekek, saját költemények és színdarabok segítségével. A földünk védelmére szóló kis előadásait a gyerekek nagyon kreatívan és szívhez szólóan tárták elénk, énekükkel még könnyeket is csaltak a szemünkbe. Ennek láttán azt is megértettem, hogy itt nem csak a nevelők nevelgetik a szülőket, hanem a gyerekek is képesek a saját szüleiket jó cselekedetekre ösztönözni, csak meg kell teremteni számukra a lehetőséget és élni vele.

Beszámolót készítette: Bodrogi Katalin

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése