Tolsztoj – Levélrészlet

Minden nevelés alapjául elsősorban azt kell megtennünk, amit iskoláinkban egészen elhanyagolnak, nevezetesen a vallásos életfelfogást, mégpedig nem is annyira oktatás formájában, mint inkább olyan módon, hogy a tanítási tevékenység vezető elve legyen. A vallásos életfelfogás, amely véleményem szerint a mai embernek életalapul szolgálhatna, s kellene is hogy szolgáljon, röviden összefoglalva a következő: Életünk értelme ama végtelen lény akaratának teljesítésében áll, amelynek részéül magunkat tudjuk. Ez az akarat minden élőlénynek, kiváltképpen pedig minden embernek egyesítésére irányul, általános testvériségre, amelyben az emberek egymás szolgálatára állnak. (…)

Ez a testvériség gyakorlati dolog, az élet legfőbb parancsa, s ezért alapjául kell hogy szolgáljon a nevelésnek, tehát mindaz jó és fejlesztendő, ami a gyermekeket erre az útra vezeti, míg mindazt, ami ennek az ellenkezője, el kell fojtani bennük. A gyermekek mindig abban az állapotban vannak – s minél fiatalabbak, annál inkább –, amelyet az orvosok a hipnózis első stádiumának neveznek, s kizárólag ennek az állapotnak köszönhető, hogy tanítani és nevelni lehet őket. (Ez a határtalan befolyásolhatóság teljesen kiszolgáltatja őket a felnőtteknek, miért is sohasem lehet eléggé óvatos az ember, mivel és hogyan hasson rájuk.) Az emberek tehát mindig a befolyásolhatóságuk révén tanulnak és nevelődnek. Ez a befolyásolás kétféle lehet: tudatos vagy öntudatlan. Mindaz, amit a gyermekek tanulnak, az imádságoktól és a meséktől kezdve a zenéig és a táncig: tudatos befolyásolás. Mindaz, amiben a gyermekek óhajtásunktól függetlenül követik a példánkat, főként pedig életmódunkat, cselekedeteinket: öntudatlan befolyásolás. A tudatos befolyásolás neve tanítás, művelődés, az öntudatlan befolyásolás a példa, a tulajdonképpeni nevelés, vagy ahogy én mondanám, a felvilágosítás. Társadalmunk egész figyelme az első befolyásolás felé fordul. Az utóbbit, mivel életünk gonosz, lebecsüljük. Az emberek vagy nevelők eltitkolják (s ez a legközönségesebb eset) a maguk és a felnőttek életmódját a gyermek előtt, amennyiben kivételes helyzeteket teremtenek a számukra (katonai iskolák, nevelőintézetek, penzionátusok és hasonlók), vagy pedig tudatosítják azt, aminek a tudattalanban kellene lejátszódnia, erkölcsi életszabályokat tanítanak, amelyekhez mindenkor hozzá kellene fűzniök: Fais ce que je dis, mais ne fais pas ce que je fais. (Tedd amit mondok, de ne tedd, amit cselekszem.) Ez az oka annak, hogy a mi társadalmunkban a tulajdonképpeni műveltség oly kevéssé van arányban a tudományos képzettséggel, s hogy az igazi nevelés és felvilágosítás nemcsak hogy maradi, de egyáltalán hiányzik. Amennyiben valahol már rábukkanunk, úgy többnyire csak szegény munkáscsaládoknál. Márpedig a kétféle gyermeki befolyásolhatóság, a tudatos és a tudattalan közül a második, azaz a tudattalan erkölcsi felvilágosítás összehasonlíthatatlanul fontosabb úgy az egyes gyermek, mint az emberi társadalom szempontjából. (…)

Ezért olyan fontos a nevelésben az öntudatlan befolyásolás. Ám, hogy ez a befolyásolás igaz és erkölcsös legyen, ahhoz az kell – szörnyű bevallani –, hogy a nevelő élete teljesen jó legyen. Mármost miféle életet nevezünk jó életnek? – kérdezhetnétek. A jó életnek rendkívül sokféle változata van, de mindegyikben szerepel egy közös fővonás, mégpedig törekvés a szeretetben való tökéletesbedésre. Ha ez a törekvés megvan a nevelőben, s befolyásolja általa a gyermekeket, akkor a nevelés egész biztosan nem lehet rossz.

Kagylókürt magazin 1996/20.