A szív – nem csak
testünk motorja, hanem – átvitt értelemben és sokkal hangsúlyozottabban a
lelkünk szentélye is. Életünk központja, ahonnan minden jó és rossz gondolat
származik, vágyaink hangos szülőotthona és csendes temetője is egyben.
Gondolataink, szándékaink valójában a szívünkben születnek. Értelmünk
tulajdonképpen csak a második állomás. Azért érzékeljük tévesen mégis elsőnek,
mert a szívben fogant gondolatokat és érzéseket éppen az értelem szüli világra
bennünk azáltal, hogy betű-, vagy hangtestbe öltöztetve konkrétan is
megfogalmazza őket.
Általa „vesszük először észbe” mindazt, ami
bennünk időtlenül zajlik. „Boldogok a szívükben tiszták” – mondja Jézus. Minél
inkább elcsendesedem e mondat titka előtt, annál inkább érzem, hogy
forradalmian bátor üzenete van a ma észembere számára. Az értelmi képességei
miatt magát szinte félistennek gondoló ember minden bizonnyal kedvesebb lenne,
ha ez a mondat így hangzana: „Boldogok a tisztán gondolkodók, a keveretlen
tudatúak, az ésszel minden mélységet belátók, mert szellemi erőfeszítéseikben
megjelenik az Isten.” De Jézus nem erről beszél. Ismer bennünket, s nagyon jól
tudja, hogy a szív érzelmi tisztasága nélkül soha nem juthatunk el Isten
„látására”. Hiába az erős akarat
aszketikus megfeszítése, hiába magas szintű képzettség, vagy teológiai ismeret,
a szív tisztasága nélkül mindez csupán az „ÉN” csendes agóniája azon a rozoga
kereszten, melyet szánalmas emberi erőlködésből tákolunk, hogy rajta az égbe
emelkedjünk. Igen sokáig kell haladnunk az alázat ösvényén, hogy megértsük:
amíg az Énünk látását erőltetjük, rejtve marad előttünk az Isten, mert Őt csak
a „saját szemével nézve” ismerhetjük fel.
Ez valójában azt
jelenti, hogy csak a bennünk élő Istenre hangolódva vagyunk képesek igazán
meglátni a másokban élő Istent is. Az átadottságnak ezen a szintjén már
teljesen közömbös, hogy teológiai professzorok, vagy a Szentírás mondatait
gyermeki egyszerűséggel befogadó laikusok vagyunk-e. Egyedül a szív tisztasága
számít. Az őszinte vágy, hogy Vele, Benne és Általa éljünk.
Isten hallatlan
bölcsességét dicséri, hogy ebben teljesen azonos esélyt biztosít mindannyiunk
számára. Így aztán előfordulhat, hogy egy elmélyült hívő többet tud Istenről,
mint a gyülekezetet vezető pap, aki teológiai tudásának súlyos kőtáblái alól
nem engedi magában feltámadni az Élet Urát. Minden
ember tiszta szívvel születik. Gyermekkorunkban is még mind tisztaszívűek
vagyunk. Ahogy azonban lassan cseperedünk, automatikusan megtanuljuk – átvesszük
– azoknak az embereknek a gondolkodásmódját és értékítéletét, akik körülöttünk
élnek. A szüleinkét azért, mert szeretjük őket, és azonosulni akarunk velük.
Más domináns személyekét pedig azért, mert félünk, ha nem hasonulnánk hozzájuk,
akkor helyzeti előnyüket ellenünk fordíthatnák. De olyan is van, amikor
egyszerűen csak a valahová tartozás vágyától vezérelve simulunk bele egy
csoport gondolkodásmódjába és stílusrendszerébe, mert szükségünk van egy
társaságra, amelyik értékel és elfogad. Mivel nem vagyunk elég erősek
önmagunkban, szinte kényszerítő erővel érezzük, hogy mindenképpen tartoznunk
kell valakikhez és megfizetjük az árát.
Környezetünkhöz
alkalmazkodva így veszítjük el lassan Istentől eredendően kapott
tisztaszívűségünket. A bennünk még felnőttkorban is élő isteni gyermek köré így
épülnek a lelkünkben áthatolhatatlan börtönfalak, amelyeknek minden téglája
egy-egy másoktól átvett előítélet. Néha már csak későn ébredünk rá a
tragédiára: miközben félelmeink és belső bizonytalanságunk miatt az előítéletek
börtönébe zártuk a gyanús világot, magányos börtönőrként úgy éltük le az
életünket, hogy senkit sem mertünk szeretni, és senkitől sem mertünk szeretetet
elfogadni. Ha ezt az oly sok ember számára valóságos tragédiát el akarjuk
kerülni, vissza kell találnunk gyermekkorunk tisztaságához. Élőítéleteink
áthatolhatatlan labirintusát lebontva ki kell szabadítanunk a bennünk élő
mindenre és mindenkire nyílt szívvel rácsodálkozó gyermeket. Ítélkezés helyett
meg kell tanulnunk szemlélődni, érdeklődni és figyelni. Így kifejlődhet bennünk
a megértés és együttérzés karizmája, ami nélkül nincs tisztaszívűség.
Valójában azonban
ennél sokkal többet és sokkal kevesebbet kell tennünk. Vágyakozó gyermeki
szeretettel kaput nyitni csalódásoktól megkeseredett és fájdalmaktól összetört
szívünkön, hogy Isten gyógyító szeretete betölthesse lelkünket. Enélkül a belső
gyógyulás nélkül nem juthatunk el a tisztaszívűségre. A tisztaszívűség
legalapvetőbb feltétele ugyanis az Isten szeretetével való boldog
megelégedettség és önmagunk helyes szeretete. Olyan „állapot” ez, amelynek
eléréséért naponta „benső zarándokutat” kell tennünk az Élő Vizek forrásához.
Élőre haladva saját utunkon lassan megtapasztalhatjuk, hogy a szív tisztaságát
emberi erőlködéssel elérni nem lehet. Elég egyszerűen csak hagyni, hogy a
bennünk élő Isten irgalmas szeretettel nézzen rajtunk keresztül a világra. Ez a
szeretet nyitottá tesz minket a megértésre, a megértés elfogadóvá tesz, az
elfogadás pedig lebontja bennünk az előítéletek falát. Ez az előítélet-mentes
gondolkodás pedig erőlködés nélkül vezet el minket a tisztaszívűségre.
forrás: www.szepi.hu